A képkeretnek régi hagyománya van. Története már a 13. században kezdődött. A képkeret eredetileg az építészetből fejlődött ki. A 13. századig kőből készült, és domborművek és egyházi könyvek szegélyezésére szolgált. Ezek a vallásos ábrázolások közvetlenül a templomok falára lettek festve.

A képkeret diadalmenete, amilyennek ezzel szemben ma ismerjük, a gótika korában kezdődött. Itáliából indulva a festészet és a művészet, nem utolsósorban az építészet befolyása alatt, új fejlődésnek indult. A gótikára jellemző nagy ablakok odáig vezettek, hogy a befesthető felületek egyre kisebbek lettek. A probléma megoldására elkezdtek szabadon álló oltárokat felállítani, és ezáltal mégis megvolt a lehetőség a keresztény témák ábrázolására. Az oltártáblákat fakeretekbe foglalták be. Ezeket utólag befestették és aranyozták.

A reneszánsz korában kezdett a képkeret bevonulni a polgári otthonokba is. Itt egyre inkább dekoratív célokra használták. A jómódú, tehetős polgárok saját portréikat pompás keretekben akarták bemutatni. Ebben az időben tökéletesedett a képkeretek gyártása. A 17. század barokk művészetében és a 18. századi rokokóban gazdagon díszített képkereteket alkalmaztak faragott díszítményekkel. Ezeket a képkereteket teljesen bearanyozták.

Ma megkülönböztetünk iparilag sorozatgyártásban előállított, valamint kézműves által készített képkereteket. A képkeret ipari előállításában fát, alumíniumot és műanyagot használnak. A kézműves készítésű képkeret még mindig fából készül. Ráadásul hagyományos módon kézzel festik és aranyozzák.

A képkeret a modern korban a műalkotást védő funkciója mellett még mindig nagy jelentőséggel bír a lakókörnyezet esztétikuma szempontjából.